Akiről semmit nem tudok

1.Fejezet

   Idén nyáron nem történt semmi izgalmas igazából. A szüleimmel és a húgommal Las Vegasban nyaraltunk, egy hétig voltunk távol a mi kisvárosunktól. Transolben mindenki ismeri egymást. Mindenki jól kijön egymással, és mindenki boldog. Senkinek nincs semmi problémája. Legalábbis ezt látjuk a másiktól... Ritkán jönnek új emberek, és nagyon, nagyon ritkán költöznek el. Unalmas kis hely, ahol unalmas mindenki élete... Vagyis én annak látom.
   Holnap kezdem a tizenegyedik oszályt, 100' School Gimnázium és Általános Iskolában. 1900 Júniusában alapították, ezért elnevezték 100' School-nak. Ha valaki elkezdi itt az iskolát, már csak akkor költözik el, ha úgy dönt, hogy egyetemre szeretne menni, de végül mindenki visszaköltözik egyetem után. Legtöbben főiskolára mennek, mivel a városon kívül körülbelül két kilométerre található. Minden osztályban négy évfolyam van, ,,A'', ,,B'', ,,C'' és ,,D'' osztály. Én a ,,B" osztályba járok. Az osztály létszáma 20... Azaz 21... 

   - Szia kincsem! Zavarlak? - kérdezte édesanyám.

   Levettem a fejemről a fejhallgatómat, és felültem az ágyamon. 

   - Dehogyis. Mi az?

   - Elly meeting-et tart, és megkért, hogy csatlakozz hozzánk! - mondta mosolyogva a szarkazmus legkisebb szikrája nélkül.

   A szüleim kicsit elvarázsoltak, és nagyon kedvesek mindenkivel. Már óvodás korukban ismerték egymást, és azóta végtelenül szerelmesek egymásba. Aranyos. 

   - Megyek. - sóhajtottam.

   Mikor átmentünk a húgom szobájába, nyolc széket pillantottam meg félkör alakban, ezek közül három szabad volt. Az egyiken egy rózsaszín plüssnyúl volt, a másikon Puppy, a két éves kutyánk - fején egy zöld cowboy kalap -, a harmadikon édesapám ült, a negyediken Arthur, a papagájunk - ketrecben -, és az ötödiken egy porcelán baba.

   - Végre, hogy megjöttetek! - mondta Elly kissé kivörösödött arccal selypén, (ugyanis hiányzott az egyik foga, ráadásul előröl.) - Üljetek le! - parancsolta.

   - Máris kisasszony! - kiáltotta anyám komoly arccal, majd leült apám mellé. 

   - Te is!

   Elly rám szegezte a tekintetét. Sóhajtottam, majd leülni készültem az egyik helyre. Elly fájdalmasan nézett arra helyre, ahová ülni akartam. 

   - Ne oda!!! - kiáltotta - Nem látod, hogy ott már ülnek? 

   - Nem ül itt senki. - mondtam kissé unottan. 

   - Ziggy ott ül! - mondta hevesen, majd megragadta a kezem, és elirányított a mellette lévő székhez. 

   - Kérj elnézést Ziggytől! - utasított Elly. 

   - Nem fogok egy kitalált... Valamitől elnézést kérni. 

   - Jason, kérj bocsánatot. - mondta apám komolyan. Sóhajtottam. 

   - Bocs... Ziggy... 

   - Na szóval... - kezdett a mondanivalójába Elly.

   Odahúzott a félkör közepére egy táblát, amire mindenféle krikszkraksz volt rajzolva. 

   - Mint láthatjátok, ez az ábra - rámutatott az egyik szívre - jól ábrázolja a helyzetünket. Ez pedig - rámutatott... valamire. - az mutatja, milyen lesz, miután második osztályos leszek. Vagyis a helyzetünket holnaptól. Ebből kikövetkeztethetjük, hogy holnaptól egészségesebben kell étkeznünk! Ami arra a feltételezésre enged következtetni, hogy a balett óráimon muszáj rózsaszín edzőruhát viselnem, mivel az kihangsúlyozza a vonalaimat. Mindenki ért mindent? 

   - Majdnem. - jelentette ki édesanyám. - Mit jelent az, hogy étkezzünk egészségesebben? 

   - Nincs. Több. Hamburger. 

   - Micsoda? - háborodott fel apám. 

   - Jól hallottad. 

   - Na és mi van a vega burgerrel? - kérdezte anyám. 

   - Te jó ég! El sem hiszem... Komolyan el kell magyaráznom mégegyszer?

   - Na jó... Én most elmegyek. - jelentettem ki, majd felálltam. 

   - Ülj vissza! - utasított Elly. 

   Kimentem a húgom szobájából, vissza a sajátomba. Pár óra elteltével apám zavart meg. Unalmas.

   - Jason, tudnál segíteni Mr.Howards-nak? 

   - Persze.

   Lementem a lépcsőn, ki az ajtón, egyenesen át a szemközti szomszédba, ahol Mr.Howards és a lánya éltek kettesben, majd bekopogtam. 

   

   - Ó! Jason! Megleptél! 

   - Nem ön hívott, Mr.Howards? - kérdeztem meglepve. 

   - De, de nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan ide is érsz. - hallgattam. - Ó... És tegezz nyugodtan! - bólintottam. - Gyere be. 

   

   Beléptem a küszöbön, és az előszobában álltunk meg. Mr.Howards és az apám gimnázium óta ismerik egymást, és vannak jóban. Rendes fazon. Néha áthív, hogy segítsek, és mindig felajánl a segítségemért egy kis pénzt, de sose fogadom el. Általában néhány bútort rakunk arrébb, vagy néha a konyhája felújításában segítek. Előfordul, hogy a hátsókertjében szereljük az autóját.

   - Miben tudok segíteni Mr.Howards? - kérdeztem illedelmesen.
   - Gyere, megmutatom. - mondta kissé szórakozottan, majd elindult. - Jaj. - megállt, majd hátrafordult. - Kérlek, tegezz! - mondta mosolyogva, majd ismét megindult. Levettem a cipőm, és követtem.

   Felmentünk az emeletre. Harmadikos-negyedikes lehettem, mikor utoljára az emeletükön jártam. Nem sokat változott, néhány festmény lógott a falon, és talán a lányának az ajtaja színe lett sötétebb néhány árnyalattal.

   - Hány centiméter vagy, kölyök?
   - Öhm... Száznyolcvankettő. - mondtam furcsállva a kérdését.
   - Azta! Majdnem olyan magas vagy, mint én! - hangosan felnevetett. - Még a gimiben kosaraztam. Egész jól nyomtam. - mondta büszkélkedve. - Szereted a kosarat?
   - Nincs vele bajom.

   Ismét hangosan felnevetett, majd elkezdett a kosárlabdáról áradozni. Kicsit furcsálltam a helyzetet. Egy középkorú férfi a hálószobájában jópofizik velem. Modortalanság lett volna megkérdezni ismét, hogy miben segítsek, ezért nem tettem. Csak hallgattam a régi történeteket, és néha egy kis mosolyt erőltettem az arcomra.

   - Mond csak, nemrég volt a születésnapod, igaz? Három hete.
   - Igen.
   - Rendben. Ülj le nyugodtan! - mondta.

   Rámutatott a szürke ülőgarnitúrájára. Bólintottam, majd leültem. Nagyon furcsa gondolatok járták át az agyam. Ha most leveszi a pulóverjét, én leütöm. 

   - Várj egy percet, mindjárt visszajövök! - mondta, majd kiviharzott.

   Körbenéztem a szobájában, és még mindig azon gondolkodtam, hogy mit is keresek én itt.

 
   - Apa!

   A lánya egy papírlapot böngészve benyitott, rajta egy itt-ott ütött-kopott, majdnem térdig érő, piszkosfehér rövid ujjú egyberuha, tele festékfoltokkal, még az arcán is látszott egy kicsit, hogy éppen dolgozik valamin.

   - Elkéne mennünk valamikor akrilfestékért, mert amikor múltkor kaptam azt a hatalmas vásznat nagyitól, az egészet elhasználtam. Na meg kéne néhány új ecset is, mert a mostaniak kicsit már be vannak csomósodva. Kéne 5, 7, és 12 milliméteres. Na meg egy negyvenszer ötvencentis vászon is... Ó, és jó lenne, ha... - elcsuklott a hangja.

   Felnézett, egyenesen rám, majd meglepődve hátralépett. Gondoltam, hogy köszönök neki, de annyira meg voltam illetődve, hogy levegőt is alig tudtam volna venni.
   Egy osztályba járunk, de még soha nem hallottam beszélni, vagyis, egyszer, még általánosban, első osztályban, amikor bemutatkozott az egész osztály előtt. Az utolsó iskolai nap óta rengeteget változott, fekete haja mintha nőtt volna, nőiesedett is rendesen - bár mindig is csinos volt -. Egy kicsit le is barnult - jól áll neki -, így még jobban ki volt emelve a zöld szeme. El is felejtettem a nevét...

   - Szia. - mondtam végül kurtán.

   Nem köszönt vissza, csak bólintott. Rendkívül hosszú egy pillanat volt. A tekintetünk egymásba fúródott, egyikünk sem pislogott, csak néztünk egymás szemeibe. Ő, mintha válaszokat keresne a kérdéseire, és én, mint aki válaszolni próbálna.

   - Nos, fiam!

   Ekkor tért vissza Mr.Howards. A kezeiben egy-egy pohár, mindkettő félig megtöltve jéggel. Gondolom ő is meglepődött, mert majdnem kiesett a balkezéből a pohár.. 

   - Sky!
   - Azt hittem, hogy egyedül vagy...
   - Semmi gond! - mondta kedvesen Mr.Howards.

   Letette a két poharat az üvegasztaljára. Kinyitotta az ablak melletti vitrinjét, majd elővett egy felbontatlan whiskeys üveget. Miután megtöltötte a két poharat, az egyiket átnyújtotta nekem. 

   - Boldog születésnapot utólag is, Jason! Csirió! - mondta, majd koccintottuk.
   - Köszönöm... - megköszöntem megilletődve, majd belekortyoltam a whiskeybe. Kicsit marta a torkom, de egyébként nem volt rossz. 

   - Sky... - kezdett bele Mr.Howards. - Mit szerettél volna egyébként?
   - Semmit apa. Vagyis... Majd később elmondom. - mondta halkan Sky, közben a földet nézte.

   Próbált keveset, és halkan beszélni. Biztosan nagyon zavarban volt.

   - Heló... - intett, majd kiment a szobából.
   - Sky... - szólt utána Mr.Howards, de hiába. - Sajnálom... Csak... - habozott. - Azt hiszem... Szóval Sky nagyon nehezen barátkozik, és beszél másokkal. Ne vedd a szívedre!
   - Nem... Nem veszem.
   - Elnézést, hogy munkába foglak, de szükségem lenne egy kis segítségre.
   - Természetesen.
   - Skynak nemsokára születésnapja lesz, és arra gondoltam, hogy megkapja az anyja régi kocsiját. Csak lefestve. Biztos nagyon örülne neki!
   - Ez egy kedves gondolat.
   - Kösz! - mosolygott. - Viszont nekem még van egy kis dolgom, úgyhogy nemsokára indulnom kell. De hogyha holnap ráérnél...
   - Rendben Mr.Howards. Hányra jöjjek?
   - Miután végeztél. Minél hamarabb elkezdjük, annál hamarabb végzünk! - kacsintott.

   Készült önteni még a poharamba, de hirtelen megállt. 

   - Ó... És Ted vagyok. - mosolygott. - De már nagyon sokszor megmondtam, hogy tegezz!
   - Elnézést... Mindig elfelejtem. - pirultam el. - Ted! Köszönöm, de azt hiszem elég volt egy pohárral is.
   - Ó... Hát... - kissé elszégyellte magát, majd úja elmosolyodott. - Csak teszteltelek!

   Ezúttal őszintén felnevettem. Néhány percet még beszélgettünk... Vagyis igazából beszélt hozzám, majd megköszöntem a vendéglátást, és a whiskeyt, aztán hazamentem.
   Otthon megfürödtem, és végül egész gyorsan elaludtam. Azon gondolkodtam, hogy elkéne-e mondani a szüleimnek a ma este történteket, vagy annyira nem lenne fontos... Inkább hallgattam.
   Általában mindig izgalommal várom az új tanévet, hátha lesz valami izgalmas és új dolog, de végül mindig csalódnom kell. Ez a tanév sem ígérkezett érdekesebbnek. Szkeptikus voltam. De aztán következett a holnap...